Jelenlegi hely

Címlap » Vendégség

Dr. David R. Hawkins beszámolója a felébredésről

Meggyőződésem, hogy a felébredés épp oly személyes dolog, mint például a szerelem, a szülés, a betegségek vagy éppen a halál átélése. Ki-ki úgy él-hal vagy világosodik meg, amilyen a személyisége.

A személyiséget úgy is meg tudnám fogni és fogalmazni, mint a Forrástól, Istentől való elkülönültség módját.

Az elhatároló "kerítések" lebontása, az ego felszámolása nem történhet másképpen, mint a személyiségre jellemző módon.

Ahány felébredett, annyiféle módon érte el a megszabadulást. Mindegyiküktől el lehet lesni néhány "trükköt", melyeket hasznosíthatunk saját utunkon, de egy az egyben leutánozni valakit szerintem képtelenség. Egy szülni készülő nő elbeszélgethet ezer nővel aki már szült, tanulhat tőlük, mégis teljesen egyedi lesz a szülése.

Az alábbiakban egy nagyon nagy kedvenc felébredettem, dr. David R. Hawkins beszámolóját olvashatjuk a felébredettség állapotáról, az útról és módszerről melyen elérte, és a nehézségekről, amelyekkel találkozott.

"A JELENLÉT csöndes, és a lelki béke olyan állapotát közvetíti, ami maga a tér, ahol és ami által minden létezik és tapasztal. Végtelenül szelíd, ugyanakkor olyan is, mint a szikla. Általa minden félelem megszűnik. A spirituális öröm csendesen, megmagyarázhatatlan extázisban jelentkezik, s mivel az idő érzete megszűnik, nincs aggódás, nincs megbánás, sem fájdalom, sem várakozás, az öröm forrása véget nem érő és mindenütt jelen való. Nincs sem kezdet, sem vég, így aztán nincs veszteségérzés, gyász vagy vágy sem, semmit sem kell tenni, máris minden teljes és tökéletes.

Amikor megáll az idő, a problémák eltűnnek, hisz azok csupán az észlelési pont termékei. Ahogy a JELENLÉT válik uralkodóvá, nincs többé azonosulás a testtel vagy az elmével. Ha elnémul az elme, az "én vagyok" gondolata is eltűnik, és a TISZTA TUDATOSSÁG ragyogása világítja meg azt, ami az ember volt, van és lesz, túl minden világon és az univerzumon, túl az időn, ezért kezdet és vég nélküli.

Az emberek azon töprengenek, hogyan érhető el ez a tudati állapot. Én csupán a saját tapasztalatomat oszthatom meg, s azt is megjegyzem, hogy csak kevesen tudnak majd követni, habár a lépések nagyon egyszerűek.

Először is intenzíven vágytam rá, hogy elérjem ezt az állapotot, ezután jött az önfegyelmezés azért, hogy cselekedeteimet az állandó és egyetemes szelídség és megbocsátás vezérelje kivétel nélkül minden esetben, mert az embernek mindennel szemben, még saját énjével és gondolataival is könyörületesnek kell lennie, majd ezt követte a hajlandóság, hogy a vágyaimat felfüggesszem, és életem minden pillanatában lemondjak a személyes akaratról. S ahogy az egyes gondolatokat, érzéseket, vágyakat és tetteket átengedtem Istennek, az elmém egyre csendesebb lett.

Eleinte egész történeteket, majd bekezdéseket adtam át, s végül következtek az ötletek és fogalmak.

Ahogy az ember lemond gondolatai birtoklásának vágyáról, azok többé nem érhetik el a régi részletességet, s már félig kialakult állapotban elkezdenek széttöredezni.

Végül már a gondolat mögötti energiát is át tudtam adni, még mielőtt gondolat lett volna belőle.

Tovább folytattam a feladat megvalósítását, hogy állandóan és szünet nélkül rögzítsem összpontosításom fókuszát, s egy pillanatra sem voltam hajlandó engedni, hogy bármi elvonja figyelmemet a meditációról. Még akkor sem, mikor egyéb, mindennapos tevékenységeimet végeztem.

Kezdetben ez nagyon nehéznek tűnt, de ahogy telt az idő megszokássá vált, automatikus folyamattá, s így egyre kevesebb erőfeszítést igényelt, míg végül minden erőlködés nélkül is képes voltam rá.

A folyamat olyan, mint mikor egy rakéta elhagyja a Földet: eleinte óriási erőre van szüksége, de a bolygó gravitációs terét hátrahagyva egyre kevesebb és kevesebb is elég, s az űrben már hajtóerő nélkül, saját lendületével siklik tovább.

Tudatom hirtelen, figyelmeztetés nélkül billent át, s ott volt a JELENLÉT, félreismerhetetlenül, mindent magába foglalóan.

Az "én" elpusztulásakor néhány pillanatig aggódtam, de aztán  JELENLÉT abszolút volta hirtelen áhítatot ébresztett bennem. Ez az áttörés káprázatos élmény volt, sokkal intenzívebb, mint bármi, amit addig átéltem. A hétköznapi tapasztalások között egyszerűen semmi olyan sincs, amihez fogható volna. A tudatváltás kiváltotta sokkot a JELENLÉTTEL együtt érkező szeretet tompítja. E szeretet oltalma és támogatása nélkül az ember megsemmisülne

Egy pillanatra rémület öntött el, ahogy az egom kétségbeesetten kapaszkodott a létezésébe, attól rettegve, hogy semmivé válik. Ahogy azonban meghalt, a helyét rögtön átvette a MINDENLÉT ÉNJE, a MINDEN, amelyben minden a saját lényegének tökéletes kifejeződésében ismert és nyilvánvaló.

A helyhez nem kötöttséggel együtt annak a tudatára is ráébredtem, hogy mindaz vagyunk ami valaha volt és valaha lehetséges. Teljesek és egészek vagyunk, többek a személyiségazonosságunknál, többek a nemünknél, sőt még az emberi mivoltunknál is. Ezt az állapotot elérve, soha többé nem kell félnünk a szenvedéstől és a haláltól.

E ponttól kezdve lényegtelen, hogy mi történik a testtel. A szellemi tudatosság bizonyos szintjein a testi betegségek spontán módon meggyógyulnak, vagy spontán módon megszűnnek. Abszolút állapotában azonban mindez már teljességgel lényegtelen. A test, a maga ismert "programját" lefuttatja, majd visszatér oda, ahonnan vétetett. Ez egyáltalán nem fontos, nincs ránk hatással. A test csupán „valami” nem pedig az „én”; csak egy tárgy a szoba bútorai közt.

Mulatságosnak tűnhet, hogy mások továbbra is úgy bánnak testünkkel, mintha az lenne az énünk, de hát a tudattalanságban élőknek nem lehet elmagyarázni ezt a tudatosságot. A legjobb, ha tesszük a magunk dolgát, a többit pedig a GONDVISELÉSRE bízzuk.

Azonban az elragadtatás ezen állapotát elérve nehéz ezt a belső extázist mások elől elrejtenünk. A világot elkápráztathatja a jelenség, s lehet, hogy messze földről sokan érkeznek, hogy megtapasztalják a belőlünk áradó ERŐT. Főleg a spirituális útkeresők és a spirituális kíváncsiságtól hajtottak jönnek el, no meg a csodában reménykedő súlyos betegek; az ő számukra egyszerre vagyunk mágnes és örömforrás. Ezen a ponton általában megjelenik a vágy a különleges állapot másokkal való megosztására és mindenki javára történő hasznosítására.

Az állapottal járó extázis nem tökéletesen stabil, s olykor igen gyötrelmes pillanatok is előfordulhatnak. Leginkább akkor, amikor az állapot ingadozik, majd hirtelen, minden látható ok nélkül megszűnik. Ilyenkor a mély kétségbeesés időszakai következnek, attól félünk, hogy a JELENLÉT cserbenhagyott minket. E visszaesések igen nehézzé teszik az utat, s csak nagy akarattal lehet rajtuk túljutni.

Végül aztán nyilvánvaló lesz, hogy tovább kell lépnünk erről a szintről, máskülönben újra meg újra el kell tűrnünk a „kegyvesztettség” kínjait. Le kell mondanunk az extázis dicsfényéről, s el kell indulnunk a dualitáson való túljutás rögös útján, míg végül túl nem jutunk minden szembenálláson és ellentéten. Az ego rabláncairól nem nehéz lemondani; az extatikus öröm aranylánca igazából az, amitől sokkal nehezebb megválni. Olyan érzés ugyanis, mintha Istenről mondanánk le, s ezért új szintű, azelőtt soha nem tapasztalt félelem kerít hatalmába: ez az abszolút egyedüllét végső rémülete.

Az én esetemben a nemléttől való félelem szörnyű volt, s amikor éreztem, hogy már közel járok hozzá, újra meg újra meghátráltam. Aztán nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mi is az ilyen gyötrelmek, a lélek ilyen sötét éjszakáinak célja: azért ennyire elviselhetetlenek, hogy elmondhatatlan fájdalmuk csak jobban sarkalljon a leküzdésükhöz szükséges, szélsőségesen nagy erőfeszítésekre.

Amikor a menny és a pokol közti vacillálás kibírhatatlanná válik, le kell mondanunk a létezés vágyáról is. Csak ha ez is megtörténik, akkor juthatunk túl végre a mindenen és a semmin, a létezésen és a nem létezésen. A belső munkának ez a csúcspontja a legnehezebb szakasz, a végső vízválasztó. Ez az a pont, ahol tökéletesen világossá válik számunkra, hogy ha ott és akkor túllépünk a létezés illúzióján, azt többé már nem szerezhetjük vissza. E lépést megtéve már nincs visszaút, s pontosan a véglegessége miatt tűnik majd összes döntésünk közül ez a legfélelmetesebbnek.

Az énnek eme végső apokalipszisében azonban, az egyetlen megmaradt kettősséggel – a lét és a nem lét dualitásával – együtt maga az identitás is feloldódik az egyetemes isteniségben. Valójában nem is marad egyéni tudat, amit választhatnánk. Az utolsó lépést tehát Isten egyedül teszi meg."

Forrás: Dr. David R. Hawkins: Erő kontra erő, 14-17.oldal, kiemelés: Lélek Café

 

 


Annamária képe

Ha tetszett a tartalom, iratkozz fel a hírlevélre, hogy rendszeresen értesülhess az új tartalmakról. Feliratkozni ezen a linken tudsz.

Facebook

"Most, hogy elértétek az áldott emberi létformát, nincs más kötelességetek, mint tudakozódni az Abszolút felől"

(Védánta szútra)

Adomány

Kérlek, ha értékesnek, és a magad számára építőnek érzed a honlapon található tartalmakat, támogasd a munkámat lehetőségeid szerint.
Én cserében támogatlak abban, hogy tudatosabb, és ezáltal boldogabb életet élhess!

A honlap támogatója

A Lélek Café honlap az AdminSys Kft. önzetlen anyagi és teljes körű technikai támogatásának köszönhetően működik!

 

http://www.adminsys.hu

Bejelentkezés

"A léleknek lélek iránt való érzékenysége a szeretet." (Hamvas Béla)

Archívum